Alkotóképesség vagy stagnálás?
Az életközép - normatív krízis
Manapság talán ez is egyre jobban kitolódik, de mondhatjuk, hogy az életközép a 35- és 42 életév közötti időszak, a 42. év körüli krízissel. Olyan lehet ez az életszakasz már a 28. életévtől egészen a 42. életévig, mintha lebuknánk a kút mélyére és úgy érezzük, soha nem jutunk vissza a felszínre. Gyakran teljesen a fenékig le kell jutnunk, hogy onnan újra elrugaszkodhassunk.
Az életközép: 35. életévtől – 42. életévig
35 éves korunkra már otthon érezzük magunkat a munka világában, hozzászocializálódtunk a környezetünkhöz, még ha nem is vagyunk elégedettek a körülményeinkkel. Ennek a szakasznak a veszélye az egoistává (tettessé) vagy az önfeladóvá (áldozattá) válás. A két véglet. Ez elhozhatja az érzést, hogy nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, a világunkban békétlenség uralkodik.
"Ami van, az nem jó, és nem tudom mit szeretnék."
35. életév
Egyre nagyobb szerepet kap a
hitelesség és már elutasítjuk a képmutatást. Keressük az igaz dolgokat. Egyre
könnyebb nemet mondani és talán már nem akarunk mindenképpen megfelelni az
elvárásoknak. Néha annyira elegünk van, hogy egyszer csak újra lázadunk, mint
tinikorunkban. Akkor a szülőknek és a tanároknak nem volt igaza, most meg a világnak
nincs.
Ahogy elérjük ezt a kort, gyanúsan érezzük, hogy az időnk nem is végtelen. Már lehet, hogy kevesebb van vissza épségben, egészségben, aktivitásban? Elkezdjük átgondolni, hogyan is akarjuk a meglévő időt megélni.
Lehet, hogy már csak 35 nyarat élünk meg?
Vagyis lehet, hogy már csak 30 hely van a világban ahová eljuthatunk?
Akkor hová is akarunk menni, amit mindenképpen látunk kell?
Jön a pánik, hogy igazából semmit nem ismerünk a világból, csak a beszűkült életünket.
Szembesülünk a határainkkal, nem minden lehetséges úgy, ahogy korábban hittük, nem biztos, hogy mindent meg fogunk tudni csinálni, amiről valaha álmodtunk vagy elképzeltük. Meglehet, hogy terveinket az élet mostanra már áthúzta párszor. Elegünk is van ebből.
A 35. életévtől gyakori tendencia, főként nők esetében lehetséges, hogy alábecsülik magukat, képességeiket, az ezt megelőző éveket a családra fordították vagy még most is így tesznek, már nem tanulnak tovább, nincs karrierjük, választanak valami elviselhetőt, ami békében megfér a családdal és ez természetesen érthető is. Mégis van ebben egy önfeladás, amit a 37. év körüli újrakezdési impulzus szinte szétfeszít, és új értékek lefektetésére kényszeríthet. Lehet, hogy itt sikerül új tanulmányokba kezdeni, vagy olyan munkát, szakmát választani, amit jobban szeretünk. Aki eddig is követte az álmát, most még több erőt érezhet, aki eltévelyedett, most visszatalálhat. Elkezd kialakulni az irány, amerre az élet a 40. életév után tartani fog.
Sokan itt elkezdenek szembesülni a test leépülésével, már nem megy úgy, mint rég. Egy átmulatott éjszaka után nem vagyunk hipp-hopp talpon, a sport vagy sérülés után már nem regenerálódunk olyan gyorsan, a kilók már egy kocka csokitól is duplán jönnek fel, nemhogy egy táblától, mint régen. Gyakran a múltba veszhetünk, kesereghetünk, eltaszítva ezzel a jelen lehetőségeit.
A halál egyre gyakrabban léphet fel a gondolatokban, álmokban, néha szorongás is kialakulhat. A környezetünk lehet, hogy többet beszél róla, ahogy a szüleink idősödnek vagy, ahogy idősebb családtagjainkat, rokonainkat elveszítjük.
Mintha figyelmeztetést kapnánk: Fogy az időd, cselekedned kell!
Miközben zajlik egy csendes fizikai hanyatlás, egy szellemi felemelkedés kezdődhet. Vagy végtelen harc a fizikai hanyatlás ellen: még több edzés, plasztika, mély tagadás a valósággal szemben. A belső üresség eltussolásáról is szólhat ez a szakasz. Ebben az esetben menekülés kezdődhet elsősorban önmagunk elől. A menekülés megnyilvánulhat alkoholizmusban, különböző függésekben, evészavarban, az anyagi javak birtoklásának erősödő vágyában, vagy a betegségek formájában a lelkünk kiált pánikrohamot.
Ha a szellemi felemelkedés és elfogadás útjára lépünk, feltehetjük a kérdést:
Mi marad belőlünk, ha minden szerepünket letesszük?
Kik is vagyunk, honnan jöttünk, hová tartunk, mit szeretnénk még igazán?
Mi volt vagy mi lehet a mi életfeladatunk?
És ezennel elkezdhetjük tanúként szemlélni az életünket, és kutatni a válaszok után, egy önismereti út kezdetéhez érkeztünk.
"Annyi mindenkinek kellett megfelelnem, hogy már azt sem tudom ki vagyok."
42. életév
A 42. életév környéke maga a krízis, bár ez inkább egy folyamat része. Általában mindenkinél eljön, ezért szinte normális az életfolyamatunkat tekintve. Normatív krízis, tehát mondhatni normális, hogy rosszul vagyunk.
Fordulópont. Lehet egzisztenciális válság, lelki válság, spirituális válság… a válság érzete… szinte biztos. Ugyanakkor ez egy lehetőség is a változásra.
Ha visszagondolunk életünk korábbi nehéz helyzeteire, lehet, hogy volt valaki, aki kisegített a bajból, most viszont nincs senki. A saját hajunknál fogva kell kihúzni magunkat a gödörből, és ez párosulhat tehetetlenségérzéssel, mély frusztrációval.
Szükséges lehet eljutnunk arra pontra, hogy számot vessünk.
Mint egy hegycsúcsról, rátekintsünk az életünkre és kezdjük el megérteni, átlátni életutunkat. Ez sok felismerést adhat és újradefiniálhatja, kik is vagyunk. Mit mond el rólunk az életünk Nekünk.
Új irányokat is szabhat. Azoknál, akik eddig csak a karrierre, sikerre fókuszáltak, nagyfokú elégedetlenség léphet fel, mert ráeszmélhetnek, hogy nem boldogok, csak magában a pénz és a túlhajszoltság mégsem boldogít, ha nincs mögötte értelem. A családot szolgáló, kiszolgáló nők éppúgy elnyomva érezhetik magukat, mint az állandó mókuskerékben robotoló családfők. Mindenkinek lehet valami, amiből elege van és változtatni akar, de kilátástalannak élheti meg helyzetét. Sokan nem veszik tudomásul, hogy a változást csak belülről tudják elindítani, nehéz és felelősségteljes döntések által. Ők menekülhetnek, vissza a munkába, szexbe, alkoholba, szerekbe, élvezetekbe. Úgy viselkedhetnek, mintha újra tinik lennének, mégis belül mély ürességet érezhetnek.
42 éves korunkra leszünk igazán felnőttek, ha az addigi életeseményeinket sikerült a személyiségünkbe integrálnunk, ha tanultunk a velünk történtekből és a tanulságaink nyomán fejlődtünk. Ha ez nem történt meg, akkor újra ugyanazokat a mintákat ismételhetjük. Megnyilvánulhat ez a sokadik kapcsolatban, harmadik házasságban, második válásban, megint egy nehéz főnök személyében, vagy ismét kiégésben a nemszeretem munkahelyen.
Aki rossz sorsáért még most is a szüleit hibáztatja, az meglehet nem tanult semmit és megrekedt a fejlődésben.
Tulajdonképpen nem nőtt fel, és nem vállalt felelősséget önmagáért. Már nem vagyunk gyermekek, képesek vagyunk tenni, változtatni saját erőnkből. A legbiztosabb jele annak, hogy sikerült az életünk eseményeit feldolgoznunk, és fejlődtünk általa, hogy meg tudunk bocsátani szüleinknek, vagy legalábbis képesek vagyunk elfogadni a történéseket úgy, ahogy voltak, és újfajta kapcsolatot tudunk kialakítani velük, nem pedig elszenvedjük azt. Felnőttként, önmagunkért felelősen vagyunk jelen a kapcsolódásainkban.
A 42. életév után, már biztosan az értelmet keressük az életünkben.
A rajtunk túlmutató célokat, nemes ügyeket, melyekhez csatlakozhatunk. Adni akarunk, jobbá tenni akarunk, mert bölcsebbé váltunk tapasztalásaink által. Ha ezt a bennünk keletkező impulzust nem használjuk fel, akkor az ellenünk fordulhat, és árthat nekünk betegségek, pszichés zavarok formájában. A legjobb feltenni magunknak a kérdést:
Melyek azok a képességeink, amiket ezidáig parlagon hagytunk és most kibontakoztathatnánk? Milyen új dolgok, impulzusok hívnak, vonzanak bennünket? Milyen rajtunk túlmutató célhoz tudunk csatlakozni? Hol tudnánk önkénteskedni, segíteni, tanítani, a meglévő tehetségünket, tudásunkat kamatoztatni?
Tapasztalatunk és kreativitásunk karöltve állhat a szolgálatunkba. Most veheti kezdetét:
"Az élet művészete!" (Art of living)
Forrás: Gudrun Burkhard - Das Leben in die Hand nehmen (Kézbe venni az életet) c. könyve -Hamar Lilla pszichológus fordítása
